Azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. Ez nem volt mindig egyértelmű. Sokan, akik velem együtt kaptak lehetőséget, hogy csatlakozzanak a projekthez, megbánták később a döntésüket. Mert nem egyszerű. 

Az ember hosszú évezredeken keresztül arra volt kalibrálva, hogy az élet rövid. Persze a várható élethossz növekedett valamit az évszázadok során, változtak az életkori sajátosságok, de ezt a programot nem könnyű felülírni. Emlékszem, amikor kisgyerek voltam, azok, akik a nyolcvanas éveiket taposták, már megfáradtak, menni akartak. Várták a halált. 

A programban lehetőséget kaptunk a hosszabb életre, de a pszichés terhelést nem mindenki volt képes elviselni. A változást. Az elmúlást. Sokan "kiléptek" a programból: öngyilkosságot követtek el, vagy eutanáziát kérvényeztek - utóbbi persze nem volt egyszerű, mert voltak feltételek. Az örök életet nem adták ingyen. Azért néha engedélyt adtak, miután időként felülbírálták a szerződéseket. Nem is lett volna fair 50, 100 év múlva is ugyanazokat a szabályokat betartatni. Persze ezt kijárni nem volt egyszerű. 

Én talán azért nem akartam soha kilépni, mert már korán hozzászoktam az elmúláshoz. Hiszen 9 évesen már félárva, 26 évesen egészen árva lettem. Betegségemnek köszönhetően mindig a halál szélén táncoltam. Korán megszoktam, az élet alapvetően szenvedésekkel teli út. Az illúziókkal hamar leszámoltam. Talán ezért is választottak.

Betegségek... Nyilván csodálkoztok, hogy mégis milyen az a kutatási projekt, amibe beteg embereket vesznek fel? Hiszen nem orvostudományi kísérletről bezélek. Hát igen, egykor, valamikor az őskorban alap volt 100 százalékos fizikai állapot, ha valakit az űrbe lőttek. De ez a projekt nem erről szól. Jó, azért nem az alapprogramba kerültem, hanem a "Második esély-be". Mindez Aaron Rohrbachon múlt, a projekt egyik vezetőjén, aki maga is mozgáskorlátozott volt. Ő küzdötte ki, hogy induljon egy alprogram olyan "nyomiknak", mint én. De erről még később mesélek.   

Talán azért is viselem jobban a terheket, mert férjem is velem tarthatott. Még ha most fényévekre is van tőlem. Igaz, őt filozófiai végzettsége mellett jó kondija, sportolói múltja miatt az első körben beválogatták. De sokat nyomott talán a latban, hogy együtt dolgoztunk, közös szellemi örökséget hagytunk hátra. Ilyen megfontolások is lehettek a döntés mögött.

Mert - és talán emiatt vagyok a legszerencsésebb - megélhettem, hogy valakik a 21. század közepén úgy gondolták, fontos, hogy pár embert, élő történelemkönyvként megőrizzenek. Mint egy orális archívumot. Még emlékszem, amikor fiatalként (az "előző életemben", amikor 20-30 évesként számított valaki fiatalnak) még szalagos magnón rögzítettük valaki tájszólását, és tucatnyi életinterjút készítettem a könyveimhez. De ez nem mindig elég. Egy hangfelvétel nem tud összevetni korokat. Tudósként tisztában vagyok vele, a szubjektum megfigyelői státusza kényes terület, és az ember múlthoz való viszonya is változik - ezért voltak nagyon szigorú kritériumok a felvétel során. 

Biztos volt, aki okosabb volt nálam, több könyvet írt, több díjat zsebelt be, jobban vágott az agya. És szebben alkotó művész is biztosan akadt. Nem tudom, kiválasztattam, és én igyekszem megfelelni ebben a kalandban.

Nisaba vagyok: író, költő, "értelmiségi", kutató, megfigyelő, krónikás és időutazó. 

AZ Emlékezet-projekt 528. résztvevője.

Földi idő szerint 2182. október 25.